A kartográfia története

Kogutowicz Manó és a Magyar Földrajzi Intézet (1890–1908)

A 20. század elején a magyarországi térképészet négy nagy vonulata alakult ki.

A földméréshez a nagy méretarányú, a kataszteri és a műszaki jellegű térképezés tartozott.

A katonai térképezést (háromszögelést, magasságmérést) a bécsi Katonai Földrajzi Intézet végezte és képviselte hazánkat a nemzetközi szakfórumokon. A harmadik vonulatot a tudományos feldolgozásban és a felfedező földrajzi utakon részt vevő, elsősorban földrajztudósok alkották, akik nemcsak feltárták a hazai térképészettel szembeni elvárásokat, hanem maguk is tevőlegesen részt vettek a térképészeti munkákban, megoldásokban. A térkép-előállítás termelő bázisai az adott időszakban még csíráiban voltak jelen.

Kogutowicz Manó (1851–1908), katonatiszt, soproni tanárként kezdte el fali megyetérképeinek szerkesztését (1885), amelyet Budapesten Posner Károly irodalmi műintézetében folytatott. Ezek kézitérképekként és atlaszban is megjelentek. Kogutowicz 1890-ben, Budapesten alapította meg az első magyar térképkiadó vállalkozást Magyar Földrajzi Intézet (1901-től Magyar Földrajzi Intézet Rt.) elnevezéssel. Az intézet az oktatás mellett a közigazgatás, valamint a nagyközönség számára készített és forgalmazott kiadványokat. Több színvonalas térképe az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyérmet nyert. Kogutowicz 1890–1908 között csaknem 150 térképet jelentetett meg (ebből 37 földrajzi, 20-nál több megyei falitérkép, 13 egyetemes, 10 magyar történelmet szemléltető falitérkép, 7 földrajzi és 3 történelmi atlasz, illetve egy vaktérképsorozat). Térképeinek jelentőségét azok úttörő jellege adta. Kogutowicz munkásságával külön stílust teremtett. Falitérképei, atlaszai, megyei térképei egységes neveléselméleti elv alkalmazását tükrözik. Nevéhez fűződik német, szlovén, olasz nyelvű változatban szerkesztett, 25,5 és 51 cm átmérőjű földgömbjeinek exportja. Oktatást segítő munkái mellett Kogutowicz adta ki 1902-ben az első magyar, nagyközönségnek szánt világatlaszt. Ez az első földrajzi atlaszunk, amely számos tematikus (éghajlati, növényföldrajzi, néprajzi, mezőgazdasági és ipari termelési) térképet is tartalmazott. Újdonságnak számított a hazai térképészetben a vetületeket grafikusan szemléltető rajzok, az azonos területet különböző méretarányokban bemutató térképkivágások, a jellemző magyar tájak, térszíni alakzatok térképeinek közlése az atlaszban. A magyar atlaszokban eddig következetlen helyesírású és területi elhelyezésű helység- és tájneveket az atlasz egyik későbbi kiadásában Cholnoky Jenő geográfus egységesítette.

A katonai térképészet története (1919–1999)

Bőhm Vilmos hadügyminiszter 1919. február 4-ei rendeletével Magyar Katonai Térképészeti Csoportot hozott létre, amely 1921-ben a Katonai Térképészeti Intézet nevet vette fel. A trianoni békeszerződés az ország hadseregének létszámát igen alacsonyra szabta meg, az intézet állománya ezt az antanthatalmak által szigorúan ellenőrzött keretet túlzottan terhelte. Ezért az a lehetőség maradt, hogy 1922-ben a Pénzügyminisztérium keretében, polgári köntösben szervezzék meg az Állami Térképészeti Intézetet (ÁTI), amelynek elsődleges célja az ország katonai térképekkel való ellátása volt.

Az intézet az ország területéről csak az 1869–1880 között készült, 1:25 000 méretarányú felmérés lapjait, valamint az azok alapján szerkesztett 1:75 000 méretarányú, egyszínű, csíkozott domborzatrajzú, németes névírású szelvényeket örökölte. Trianon után ezeknek síkrajzi és névanyagi helyesbítését hét év alatt fejezték be, 1923-tól légi fényképek felhasználásával. Ezzel párhuzamosan 1927-ben megkezdték az új felmérést, 1:25 000 méretarányban. Az új, 1:25 000, 1:7000 és 1:200 000 méretarányú szelvények négyszínűek voltak. A II. világháború előtt az 1:75 000 méretarányú szelvények helyett 1:50 000-esek kiadását kezdték meg, amelyek a későbbi kiadású turistatérképek alapjául szolgáltak.

Az ÁTI az 1920-as évek végére a polgári célú magyar térképkiadás központjává vált.

1923-ban az intézeten belül Fotogrammetriai Osztályt szerveztek. 1927-ben használták először a fototopográfiai módszereket a katonai térképezésben. 1929-ben megalakult a Magyar Fotogrammetriai Társaság.

1937-ben az ÁTI olyan kisatlaszt hozott forgalomba, amely térképlapjain – Magyarországon először – a domborzatot színfoltokkal jelölték. 1938-ban az ÁTI a Honvéd Térképészeti Intézet, 1999-benMagyar Honvédség Térképészeti Hivatal elnevezést kapta.

Az 1960-as évek elejétől változott a katonai doktrína; az 1:50 000 méretarányú topográfiai térkép lett az ún. katonai alaptérkép, de a magyar katonai térképezés alaptérképe még jó ideig az 1:25 000 méretarányú maradt. Új jelkulcssorozatot adtak ki, bevezették a légi fényképek övenkénti átalakítását, a térképrajzolásban a karceljárást.

Az 1980-as évek közepétől a tudományos munka középpontjába a számítástechnika üzemszerű alkalmazásának, a digitális domborzatmodell, illetve a digitális alaptérkép létrehozásának, valamint a távérzékelésnek és a globális helymeghatározásnak a kérdésköre került.

Az 1996. évi földmérési és térképészeti tevékenységről szóló törvény a honvédelmi minisztert teszi felelőssé a közepes és a kis méretarányú, állami topográfiai térképek előállításáért. Ennek érdekében az évszázad utolsó éveiben megkezdődött az ún. Magyar Topográfiai Program (MTP) előkészítése, amely tartalmát tekintve egy összetett, a klasszikus topográfiai térképkészítést korszerű alapokra helyező adatgyűjtő, adatfeldolgozó, adattároló, termék-előállító, változásvezető és szolgáltató rendszer. Alapvető műszaki tartalma a digitális topográfiai adatbázis- és térképrendszer, amelynek szegmensei önállóan is használhatók. Az MTP szerves részét képezi továbbá a digitális topográfiai adatbázis- és térképrendszer előállítására, folyamatos karbantartására és a szolgáltatások végzésére kialakított technológia, valamint a feladatok végrehajtásához szükséges szervezet létrehozása és működtetése. A program fő elemei: az állami topográfiai térképek létrehozása digitális technológiával 1:10 000, 1:25 000, 1:50 000, 1:100 000, 1:200 000, 1:250 000 méretarányokban, az európai integráció és a NATO-csatlakozás követelményeinek megfelelő vetületi és geodéziai rendszerek alkalmazásának biztosításával.

Az 1980-as évek végén készült el a digitális térképészeti adatbázis 1.0 verziója, majd 1998-ra a 2.0 verzió, amely a felújított, 1:200 000 méretarányú katonai topográfiai térképek adatait tartalmazza.

A digitális domborzatmodell (DDM), adatforrás alapja az 1:50 000 méretarányú katonai topográfiai térképek szintvonalas domborzatrajza.

Az 1990-es évek elején, katonai célokra, 1:10 000 méretarányú várostérképeket állítottak elő. A színes ortofotónak, mint új terméknek, a számítógép segítségével feldolgozott színes légi fénykép az alapja. Eddig 89 település fényképtérképe készült el, amelyek polgári célokra is jól hasznosíthatók.

A terepi adatforrások is korszerűsödtek. A magyar katonai térképészet 1991-től használ GPS műholdas helymeghatározó és navigációs berendezéseket, amelyek gyors és nagy pontosságú földrajzi helymeghatározásra, illetve más geodéziai feladatok elvégzésére is alkalmasak. A távérzékeléssel nyert adatok digitális képfeldolgozása szimulációs, grafikus és modellezési lehetőségeket biztosít.

A térképészeti hivatal 1998-tól térinformatikai adatszolgáltató központtal rendelkezik, amely az említett, meglévő térképészeti digitális termékek szolgáltatását biztosítja, belső hálózaton keresztül.

A magyar katonai térképezés 20. századi, jelentősebb állomásait (lásd táblázat), valamint a hivatal történetét Tremmel Ágoston és Kota Ágnes A Magyar Honvédség Térképészeti Hivatal. 1919–1998. (1999) c. kötete foglalja össze.

Tematikus térképek

A 19. század végén a Magyar Földtani Intézet az ország általános és részletes földtani térképezését kapta feladatul. Az egységes szerkesztési elveket magyar szakemberek dolgozták ki. Az 1881-ben elfogadott nemzetközi nevezéktan és színkulcs alapján először Európa 1:1 500 000 méretarányú nemzetközi földtani térképének hazánkat bemutató szelvénye készült el, kéziratos formában. Az 1896-ban, {IV-397.} Berlinben megjelent, francia nyelvű munka az első nemzetközi összefogással készült térkép.

A síkvidéki szőlőtelepítések, az ipari növények termesztése felé tekintő mezőgazdaság, az ármentesítés, a folyószabályozás, valamint a szikesedés, a 19. század végén központi feladattá tette a talajok vizsgálatát és a talajtérképezést is, amely 1891-ben kezdődött el. Az I. világháború végéig a kéziratos, részletes felvételi lapok alapján elkészült az ország első átnézetes talajtani térképe, 1:1 000 000 méretarányban. A II. világháború végéig folytatódott az ország részletes geológiai térképezése, id. Lóczy Lajos vezetésével. Ő hozta létre a szelvények áttekintő térképét is, 1:900 000 méretarányban (1923), amelyen 35 színárnyalattal szemléltette a különböző földtani képződményeket.

{IV-399.} Többnyire kéziratos formában készült el a Földtani Intézetben 1933–1951 között az 1:25 000 méretarányú talajtani felvételi térképezés, az ún. Kreybig Lajos-féle térképek sorozata. Ezekből 114 darab, 1:75 000 méretarányú talajismereti szelvényt állítottak elő, amelyek a talajok víztároló, vízvezető képességét, televénytartalmát és vegyi összetételét tüntették fel, így hazánk teljes területét lefedő, részletes talajtérkép-sorozat birtokába került. Egy másik talajtérkép-sorozat is készült, az ország 1:200 000 méretarányú mezőgazdasági talajtérképe (1949), majd ez alapján az ország első genetikai talajtérképe (1955). 1950-től folyik az ország igen részletes (1:10 000), üzemi talajtérkép-sorozatának előállítása.

A millenniumra jelent meg az 1890. évi népszámlálást feldolgozó, 21 lapból álló térképsorozat, amely már nemzeti atlasz vonásokat hordozott magán.

Magyarország erdő- (1890), majd földhasznosítási térképe (1895) után, a Földművelésügyi Minisztérium 1900-ban elrendelte a földhasznosítási megyetérképek kiadását, egységesen 1:144 000 méretarányban, 7 színű nyomással. Az I. világháború kitöréséig 21 vármegye térképe készült el. A befejezetlenül maradt munka a mai napig nem folytatódott. Viszont két kiadást (1938, 1941) ért meg Magyarország mezőgazdasági atlasza.

A trianoni béketárgyalások előkészítéséhez néprajzi, gazdasági térképek egész sora készült el, az adatok térképi feldolgozásának tárgyilagosságát kifejtő leírásokkal együtt. Ezek a térképek bizonyították egyrészt a Kárpát-medence gazdasági egységét, tájainak egymásrautaltságát, egybetartozását, másrészt a népességeloszlás tényleges helyzetét. E térképezés eszmei vezetője, szerkesztője gr. Teleki Pál, Edvi-Illés Aladár és Halász Albert, kivitelezője a Pátria Nyomda volt. Teleki ún. vörös térképe a világ egyik első olyan térképe, amelyen a népesség nemzetiségek szerinti eloszlását a népsűrűség figyelembevételével ábrázolták.

A 20. század első évtizedeiben egyre önállóbbá vált térképészet említett négy vonulatához tartozó személyek és intézmények tevékenységében az 1940–1950-es évekre jelentős, előnyös változások következtek be. A társadalmi és a gazdasági élet minden területén megnőtt az igény a térképek és a térképes szemléltetés iránt. Meg kellett teremteni az ország egységes katonai topográfiai térképművét is, számolva az akkori idők (hideg)háborús követelményeivel. Az egységes kataszteri térképek hiányosak, a meglévők elavultak voltak.

Nagyban elősegítette a térképész szakterület fejlődését és növelte hivatalos súlyát az, hogy 1952-ben megalakult az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal (ÁFTH), mint országos irányító szerv (főhatóság) és a Geodéziai és Kartográfiai Intézet, mint operatív szerv. 1954-ben utóbbiból három térképészeti vállalatot hívtak életre, amelyek közül a Kartográfiai Vállalat látta el az országot polgári földrajzi térképekkel.

Az 1960-as években a Földrajztudományi Kutatóintézet adta ki az ország 1:200 000 és 1:500 000 méretarányú, kéziratos, ill. sokszorosított geomorfológiai térképét, amelyet 1:100 000 méretarányú felvétel alapján készített.

Nemzetközi világtérképek

A Nemzetközi Földrajzi Unió kongresszusain a 19. század végén sürgették egy egységes méretarányú, vetületű és jelkulcsú, méterrendszerű világtérképmű létrehozását. Erre 1908-ban ajánlás is készült (1:1 000 000 a méretarányra, minta a jelkulcsra, utalás a vetületre és a szelvényezési rendszerre). A magyar térképészek a Magyar Földrajzi Intézetben az elsők között szerkesztették meg e szelvények egyikét (1912), amely hazánk területének részletét ábrázolta. A londoni nemzetközi tanácskozáson be is mutatták olyan sikerrel, {IV-400.} hogy szép kivitele miatt a további szelvények mintájaként fogadták el. A többi öt magyar szelvény szerkesztése és kiadása az I. világháború miatt abbamaradt. A II. világháború végéig a 800 szelvényre tervezett műből 230 készült el. Az 1950-es években az ENSZ vállalt védnökséget a térképmű fölött. A munka lassú ütemét látva 1956-ban, Radó Sándor javaslatára az ENSZ-ben elhatározták egy kisebb méretarányú (1:2 500 000) világtérkép létrehozását. Ezt magyar kezdeményezésre hét európai szocialista ország közösen állította elő. Négyévi előkészítés után, 1960-ban kezdődött a szerkesztés. 1964-ben jelentek meg az első, 1977-ben az utolsó szelvények. A 233 szelvényből álló munkából hazánk – a Kartográfiai Vállalat – az Észak-Amerikát ábrázoló 50 szelvényt készítette el. A térképmű az első egységes névírású, jelkulcsú, méterrendszerű, az óceánok felszínét is bemutató részletes világtérkép, amelynek munkatérkép-változatai háttértérképként szolgálhatnak a további tematikus nemzetközi világtérképek készítéséhez.

A Kárpát–Balkán régió mozgásvizsgálatával foglalkozó tudományos kutatás (1978–1985) végeredménye két olyan nemzetközi térkép volt, amelyeket az érintett országok szakemberei szerkesztettek, főszerkesztője Joó István, kartográfusa Hörömpő János. Tevékenységüket az MTA akadémiai díjjal jutalmazta.

Magyar térképészek vettek részt a Duna menti országok osztrák atlasza (Atlas der Donauländern, Wien, 1983) szerkesztésében.

1992-ben, Globális térképezés címmel, a japán tudósok egy 1:1 000 000 méretarányú, részletes világtérkép kiadását kezdeményezték, elsősorban környezetvédelmi célokra.

Egyéb térképes ábrázolások

Az első magyar dombortérképek megalkotása Tóth Ágoston és munkatársai nevéhez fűződnek (19. sz.). Az antwerpeni Nemzetközi Földrajzi Kongresszusra (1885) Türr István és a Magyar Földrajzi Társaság készítette el a Korinthoszi-csatorna környékének dombortérképét. Ezenkívül a század végére Budapestről, a Balaton vidékéről és a Mátráról készültek dombortérképek.

Az egyedi munkák után Kogutowicz Manó gipszöntéssel sokszorosított dombortérképeket. Hasonló módszert követett Turner István földgömb- és dombortérkép előállító cége is.

1960-ban a Kartográfiai Vállalat Magyarországról 1:1 250 000, 1978-ban 1:1 000 000 méretarányban állított elő dombortérképet. A Magyar Néphadsereg Térképészeti Intézete az 1980-as évek végén adta ki 1:25 000 méretarányú, naptár-dombortérkép sorozatát (Balaton, Sopron, Budapest, Tokaj, Tihany stb.).

Föld- és éggömböket a Magyar Földrajzi Intézet 1897-ben kezdett gyártani, amelyet az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyéremmel jutalmaztak. Az 1960-as évek elején az Eötvös Loránd Tudományegyetem Térképtudományi Tanszéke – Füsi Lajos vezetésével – készített több nagyméretű műanyag földgömböt. 215 cm átmérőjű, átvilágítható domborművű gömbjüket a Közlekedési Múzeumban állították ki. E speciális termékeket Klinghammer István A föld- és éggömbök története (1998) c. műve foglalja össze.

A térképes ábrázolások közé tartoznak a légi fényképek és a távérzékelő eszközökkel (pl. pásztázó berendezésekkel) előállított műholdfelvételek. Ezek különösen akkor értékesek, ha az eredeti információs anyagot síkba fejtett kivitelben mutatják, mint például az ún. ortofotó-kiértékelésű felvételeknél, ahol a központos vetítésű anyagot derékszögű vetítésűvé alakítják át. A felvételek információtartalma legalább egy nagyságrenddel nagyobb, mint az ugyanarról a területről készített hagyományos, vonalas térképeké. Információtöbbletet nyújt az is, ha a felvételezés egyszerre több elektromágneses hullámtartományban {IV-402.} történik. Magyarországon az 1970-es évek óta foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel a Földmérési és Távérzékelési Intézetben.

A hazai térképek névírásai

A földrajzi nevek írásával a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) helyesírási szabályzatai 1879 óta foglalkoznak. A szabályozás azonban csak a leggyakoribb névtípusok írásmódját rögzítette, ezért a térképészet gyakorlatát nem elégítették ki. A földrajztudósok, térképészek részletes írásszabályzatokat alkottak és vezettek be (1927, 1940, 1954), de ezzel ellentétbe kerültek az akadémiai szabályokkal, ezért 1963-ban megalakult az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal irányításával az Országos Földrajzinév-bizottság. A bizottság által kidolgozott és az MTA által is elfogadott szaknyelvi helyesírási szabályzat Fábián Pál–Földi Ervin–ifj. Hőnyi Ede tollából, A földrajzi nevek és megjelölések írásának szabályai (1965) címmel jelent meg.

A szabályzat hiányossága, hogy nem tért ki a külterületi lakott helyek, településrészek helyesírására, ezért a térképészeti főhatóság elrendelte a külterületen lévő településrészek, valamint a települések belterületi részei neveinek összegyűjtését és országos Földrajzi Névtárban való nyilvántartását (Magyarország földrajzinév-tára. Szerkesztette Földi Ervin. 1971, 1982, 1984). 1998-ban ismét részletes elvi és logikai, valamint gyakorlati szabályozásra került sor (Földi Ervin–ifj. Hőnyi Ede–Fábián Pál–Kiss Lajos: Földrajzi nevek helyesírása).